Csehország.

Minap lépett 100-ik „életévébe” Prága kilencedik ma is álló hídja a Mánes-híd

    A híd helyén eredetileg egy csak gyalogosoknak készült függőhíd állt, ami az Óvárost kötötte össze a Kisoldallal 1869 óta, ami egy klasszikus egy-kőpilléres fémfüggőhíd volt melyet, miután elkészült a nagyobb, szélesebb, tartósabb Mánes-híd, annak rendje és módja szerint le is bontották.

    Ahogy az a régiónkban ma is jól ismert és mindmáig létező, mélyen gyökerező szokás minden új építmény esetében, itt is még a híd terveinek elfogadása előtt hatalmas vita lángolt fel a híd elnevezése körül. Eredetileg Rudolf koronaherceg hídja lett volna, de Isten malmai a Cseh korona országaiban is lassan őrölnek így a híd építésének elhatározása után, de a megvalósítás elkezdése előtt a koronaherceg öngyilkos lett. Némi udvari nyomásra elnevezték Ferenc Ferdinánd hídnak, amit aztán 1920-ban átneveztek Mánes-hidnak, Josef Mánes cseh festőművészről és illusztrátorról, akit a cseh nemzeti festészet megteremtőjének tartanak ő festette egyebek mellett az Orloj ma látható holdábrázolásait

   A híd megépítése komplikáltabb lett mint tervezték, miután végre megegyeztek a híd paramétereiben, jöhetett a kivitelezés. Az első versenypályázat 1904-benkerült kiíásra. Eleinte a Rudolf-hídhoz hasonló függőhídban gondolkodtak. Miután a döntő fordulóban már csak 2 terv maradt állva, a pályáztatók (a Cseh Királyság Országainak Mérnökeit és Építészeit Tömörítő Egyesület…) túlnyomórészt nem prágai tagsága meggondolta magát, és a prágaiak hídjáról szóló pályázatot lefújta. Ezzel újabb hatalmas vitát generált, támadva az egyesület vidéki tagjait, akik fő érve az volt, hogy a tervezett fém függőhíd rontaná a városképet. Az új híd csak egy kicsit lett volna szélesebb mint a már 35 éve így is úgy is ott álló Rudolf függőhíd, szóval lényegi változás nem történt volna a városképben. Sebaj a pályázatot visszavonták… Ezután 1906-ban írtak ki új pályázatot, amiben a beton alapú pilléreket használó hídtervek domináltak ami egy viszonylag olcsó és modern technikai megoldásnak számított. Mivel a szakértői bizottság is ezt a megoldást javasolta, majdnem sikerült kiválasztani a megépítendő híd terveit a 7 tervből. Ám a szakértő bizottság hirtelen előállt egy új paraméterrel miszerint 50 centiméterrel magasabb hidat kell építeni, ami majd meg fog felelni a később kialakítandó rakpartok magasságának, (nem tudom hogy vajon a Károly hidat is magasabbra építették volna-e…). Ebből végül 1 méter magasítás lett amit a pályázók el is fogadtak és áttervezték a hídjaikat. Végre sikerrel kiválasztották a győztes pályázatot és elkezdték az új híd építését.

    Igen ám, de amikor 1909-ben a Klub a Régi Prágáért Polgári Egyesület elérte, hogy a rakpartokat nemhogy 1 méterrel, de 50 centiméterrel se emeljék meg, mert az komolyan rontaná a városképet és a kilátást a várból, az új hidat már nem tudták menet közben áttervezni. Ehhez a megváltozott körülményhez menet közben kellett a hídépítőknek alkalmazkodniuk, ezért meglepően masszívak a pillérkövek illetve ezért van az, hogy Prágában szokatlanul nagy a dőlésszöge a felhajtó részeknek.

    Az elkészült híd 180 méter hosszú lett, míg szélessége eléri a 16 métert. Érdekesség még, hogy a híd szín szimbolikája a cseh trikolór színeit használja (vörös, kék, fehér). A pilléreken a frízek a moldvai hajósélet mára természetesen már eltűnt jeleneteit örökítik meg. A cseh kubizmust dicsérik, az óvárosi oldalon a híd oldalában a szökőkutak az érdekes vízköpőikkel. A híd mozaikköves disz burkolatát a kommunisták lecserélték aszfaltburkolatra, amit a járdán 1992-ben, amikor felújították a hidat visszaállítottak mozaikköves disz burkolatra.

     Az egyik legfontosabb Škoda modell, a első példánya 50 éve március 21.-én hagyta el a Mlada Boleslav-i gyártósort. A saját idejében korszakalkotó jármű nagy népszerűséget ért el világszerte. Nem csoda, a tetszetős küllemű autó valószínűleg a Csehszlovák Szocialista Köztársaság messze legszebb személygépjárműve. 

     Az út, ami ennek a korabeli remek modellnek a létrejöttéhez vezetett 10 évig tartott, mivel már 1954-ben elhatározta az uralkodó kommunista állampárt hogy egy olcsó megbízható autót ad a népnek. A Škoda fejlesztőmérnökei azonnal nekiláttak a munkának, egy sor prototípust kifejlesztettek és megépítettek hogy kis egy fogyasztású, kistömegű, strapabíró és megbízható autót tudjanak bemutatni végtermékként. Kipróbáltak többféle motorelhelyezést, végül a farmotor és hátsókerék meghajtás diadalmaskodott nemcsak azért mert viszonylag olcsón voltak képesek ezt ebben a formában gyártani hanem azért is mert így nem kellett import alkatrészeket felhasználniuk.

     1960-ban aztán elkészült egy 50 darabos prototípus széria, ekkor még Favorit néven, amik aztán a legkülönfélébb teszteken vettek részt, kipróbálva az autót például a szovjet tél viszonyai között is. A tesztelés során gyűjtött tapasztalatok alapján még egyszer áttervezték egy kicsit a járgányt, majd a végleges prototípus 1963 decemberében végre elkészült Mladá Boleslav-ban. A modell nagy pillanatot élt meg a bemutatót a csehszlovák népnek ugyanis a Szovjetunió akkori második embere, későbbi vezetője a szenvedélyes autókedvelő Leonyid Brezsnyev tartotta aki a gyárudvaron próbálhatta ki az autót és az itt készült fotó került fel a Motorvilág c. autósújság címlapjára, mint az első hivatalos fénykép az új Škodáról.

     3 hónappal később márciusban, pont 50 éve került a Škoda 1000 MB a nagyközönség elé, és ekkor indult el a sorozatgyártás is. Az eleinte 10 darabos napi termelés pár hónap alatt felfutott napi 150 darabosra. Az új személygépkocsi aztán végül nem lett igazán olcsó és ebből kifolyólag nem lett klasszikus népautó sem, habár népszerű volt. Az ára eleinte 44.000 korona volt, ami 30 havi átlagfizetést jelentett akkoriban, de ez az ár később 1968-ra felment 49.000 koronára. Összehasonlításként az import Renault 8-as pont ennyibe került, míg egy Wartburg 37.000 korona volt igaz annak a várakozási ideje a szocialista hiánygazdálkodásban sokkal hosszabb volt.
     A (nyugat-)német autóklub újságírói 64-ben összehasonlították a már említett Renault 8-assal, és csak a rosszabb (nyugat-)német szervizlehetőségek miatt kapott hajszállal (2 ponttal) rosszabb értékelést. A teszt zárszava hízelgő volt: „a legmodernebb kelet-európai autó ami lépést tart a kategóriáján belül a versenytársakkal”. Csak apróságokat, de tipikus kelet-európai apróságokat kritizáltak, úgymint az olcsónak kinéző és rossz elhelyezésű ablaktekerőt, az első ajtó háromszög alakú szellőzőablak megoldását, vagy a túl szögletes és éles éleket a kesztyűtartón.
     A kocsi neve a korabeli csehszlovák szóviccel ellentétben nem azt jelenti 1000 kis fájdalom (csehül: 1000 Malých Bolestí ) hanem az MB Mladá Boleslavot jelöli az 1000 pedig a motor lökettérfogatára utal. Sikerét mutatja, hogy pár év alatt 450.000 darabot adtak el belőle. Ma Csehországban még mindig üzemben van 16000 példány, keresett veteránautóvá vált, majd minden családban volt legalább egy eMBecsko ahogy becézik mind a mai napig. Boldog születésnapot eMBecsko!

Egy sikeres kis cseh cég régi fegyvereket gyárt az egész világnak.

      Ha a középkorról van szó, és azon belül is a középkori hadviselésről, akkor Jan Jelínek a tudásával zsebre tehetné a történelemoktatók többségét. A középkori hadviselésről, taktikáról, küzdőstílusokról, fegyverekről hosszú órákat képes értekezni. A legérdekesebb az, hogy nem száraz lexikális tudást ad csak át, hanem ismeri a gyakorlati oldalt is. Az összes fegyvert képes használni, ismeri hogyan viselték a vérteket, tudja miként lehet mozogni bennük. Minden fegyvert, amit a cége gyárt lelkiismeretesen ki is próbál. A Kovex-Ars a legnagyobb régi fegyvergyártó vállalkozás Európában.

      A fegyvereket és vérteket, amik megállnák a helyüket a középkor csatáiban is (középkori/ókori fegyver és harcfanatikusok a világ minden táján, nap mint nap próbára teszik őket) Csehországból a világ majd minden országába exportálnak az USA-tól Ausztráliáig. Autentikus korabeli harci eszközöket gyártanak kézi kovácsmunkával. Válság ide-oda, ma már annyi megrendelésük van, hogy jó párat kénytelenek lemondani, mert egyszerűen nem képesek legyártani annyi régi fegyvert amennyire igény lenne. 2 nagy műhelyben 20 alkalmazott gyárt mindent, a római légiósok által használt gladiustól a párbajra és hátba szúrásra teremtett reneszánsz korabeli rapírig.

      A legkeresettebbek egyértelműen a különböző kardok, per pillanat a legdivatosabbak a kelta fegyverek. Sajnos nem maradt fenn túl sok eredeti és bizonythatóan kelták által kovácsolt kard, de amit kiadnak a kezük közül annak forma és anyaghűségére garanciát adnak. Elmúltak már azok az idők amikor a modern fegyverkovácsok különböző filmek alapján gyártottak korabelinek gondolt fegyvereket hipermodern gépekkel és mai ultrakönnyű fémötvözetekből…

      Jan Jelímek jól emlékszik a kezdetekre. A középkor hadviselése és fegyverei már akkor érdekelték amikor még a kommunizmusban, egy TSZ mezőgazdasági gépszerelőjeként dolgozott, és ahol a munkaidején kívül kezdett el saját szórakoztatására és szakállára fegyvereket kovácsolni, minden szaktudás nélkül, úgy ahogy ő elképzelte a korabeli fegyvereket. Ennek megfelelően aztán az első kísérletek elég bumfordiak lettek, de már használhatóak mint kard. Elkezdett múzeumokba járni és ott találkozott szakértőkkel, akiknek a tanácsai alapján tökéletesítette a fegyverkészítési technikáját. Ezzel párhuzamosan a barátaival elkezdték gyakorolni a fegyverforgatást és a korabeli harcot reprodukálni először csak a saját szórakoztatásukra nagyjából egy évig, aztán elkezdtek bemutatókat tartani az úttörőtáborokban. Pár évvel később felfedezte őket a csehszlovák filmipar, ahol a harcosok felfedezték maguknak a korhű kosztümöket, amikkel kiegészítették a korabeli vértezetüket. Időközben a vívás kifinomultabb trükkjeit is elsajátították képességeiket professzionális szintre emelve valamint a filmes kaszkadőrüktől is ellestek jó pár trükköt.

      A csoport a 80-as években engedélyt kapott hogy (Nyugat-)Németországban felléphessenek. Ott nagyon nagy sikereket értek el a vívótudományuk bemutatóival, akkoriban a német bajvívók a középkori fesztiválokon még maximum kosztümökben vívtak és viszonylag kezdetleges technikával, így amikor bevonult a 8 cseh viador teljes vértben, remekbe szabott kardokkal pajzsokkal felszerelve, és nagyon látványos vívótechnikával egymásnak estek az akkor mindent felülmúlt. A német hagyományőrző vívók a kardokon kezdve, a láncingeken át a lemezvértekig mindent azonnal nagyon jó pénzért meg akartak venni. Itt és így kezdődött az egész üzlet. A rendszerváltás után öltött az egész teljesen legális formát amikor megalapíthatták a saját cégüket. A középkori harci bemutatókat folytatták turnézva mindenhol Európa szerte, remek kapcsolatokat alakítottak ki az érdeklődőkkel, amiket aztán a fegyverkovács üzletben kamatoztattak.

      Ma havonta csak kardból 100 darabot készítenek, természetesen nem csak hagyományőrzők a vásárlóik, egyre gyakrabban rendelnek tőlük dekorációs célokból. A cégnek van internetes boltja is, de a legtöbb terméket a hagyományőrző fesztiválokon értékesítik ahol a vásárlók ki is próbálhatják a termékeket és meggyőződhetnek a minőségről illetve a strapabíróságról. Minden egyes darab eredeti és egyedülálló az egyedi kézi kovácsolásnak köszönhetően.

      Elkészíteni ezeket a fémfegyvereket még a mai modern eszközökkel is pokoli nehéz, az éleket különösen nehéz és hosszadalmas munka kikovácsolni és megfelelően kézzel kicsiszolni. Az egész fegyverkészítési procedúra tisztességes megtanulása 2-3 évet vesz igénybe. Az új megfelelő munkaerő előteremtése komoly probléma a cégnek, 150 jelentkezőből maradt összesen 8 aki rendesen megtanulta a szakmát és hajlandó is volt dolgozni a jól fizetett, de nagyon kemény fizikai munkát igénylő, füstös és forró és időnként elképesztően hangos munkahelyen (néha 10 kovács is dolgozik egyszerre egy időben). A másik problémájuk a megfelelő alapanyag beszerzése, amióta a jó minőségi acélt adó Kladno-i gyárnak befellegzett, ma Ukrajnából vesznek acélt, de annak nincs olyan jó minősége. Annak ellenére, hogy a mai kardok nem olyan tartósak, és tompán lekerekített heggyel áruljak őket még mindig fegyverről beszélünk, Dániában például minden kard egyedi számot kap és fegyverviselési engedély kell a tartásukhoz.

      A cég a jövőben nem azt tervezi, hogy pusztán a fegyvereladásokból és bemutatókból éljen meg. Már pár éve tartanak a felújítási munkálatok egy Sumavai kastélyban közel az osztrák és a német határhoz ahol egy összeurópai hagyományőrző vívócentrumot akarnak nyitni, ahol majd előadásokat rendeznek és reményeik szerint Európa hagyományőrző vívó elitje és rajongói ott diskurálhatnak majd a szemináriumokon a tapasztalataikról. Érdeklődő a tapasztalatuk szerint biztos, hogy több mint elég lesz, hisz regisztrált bajvívóból majdnem egymillió van világszerte.

   A nagy sörgyárak a nagy vesztesek.

     Meglepetésre a csehek tavaly némileg visszafogták a sörfogyasztásukat, ami azért is meglepő mert a statisztikai hivatal felmérése szerint a sörfogyasztók száma - akármilyen hihetetlen is - még mindig tovább nőtt, de a vásárolt sör mennyisége csökkent összehasonlítva 2012-vel 3%al esett vissza. A 4 nagy, piacot uraló sörgyári konglomerátum hazai forgalma hasonló mértékben csökkent, amit némileg kompenzált a tény a hogy a kis és közepes méretű sörgyárak sörfőzdék eladásai nőttek.

     2013-ban a cseh háztartásoknak a 92%-a legalább egyszer vásárolt sört boltban vagy vendéglátóhelyen a cseh statisztikai hivatal (ČSÚ) közlése alapján. A vásárolt mennyiséget és a háztartásokhoz hozzárendelt népességszámot is figyelembe véve ez azt jelenti, hogy 2013-ban a csehek fejenként 134 liter sört fogyasztottak, ez 5 literes csökkenést jelent az előző évhez képest. Ezzel a csökkenéssel együtt még mindig a csehek a világelsők a sörfogyasztásban, de ha a német tartományokat külön lehetne számolni az ilyen statisztikákban, akkor ez a „produkció” a második helyre lenne elegendő Bajorország mögött.

     Mindent összevetve a sörpiac drámai változást nem élt meg tavaly, a piacvezető továbbra is nagy fölénnyel a Pilsner Urquell sörgyárcsoport kb 44%-os részesedéssel (ők gyártják az Urquellen kívül a Gambrinus, Velkopopovický Kozel, Radegast, Birell, Master, Frisco, Primus, Klasik márkákat) második helyen a Staropramen csoport áll kb 17%-os részesedéssel (márkáik a Staropramen mellett a Braník, Ostravar, Velvet, Měšťan és a Vratislav) őket követi harmadik helyen a Heineken csoport, (Heineken, Zlatopramen, Březňák, Krušovice, Starobrno, Dačický, Hostan, Louny, Fríí, Zlatý Bažant márkákkal) majd negyedik a Budvar (2 márkájuk a Budweiser Budvar és a Pardál). Ezeknek a sörpiaci óriásoknak hasonló mértékben csökkentek az eladásaik. A kisebb, helyi jellegű sörök hiába teljesítettek jobban, természetesen nem kompenzálhatták a nagyok értékesítésének a csökkenését.

     Ezek a változások a sörpiaci szakértőket nem lepték meg, ezek a változások hasonlóan alakulnak más piaci szegmenseken, nem csak a sörpiacra jellemzőek. A fogyasztók egyszerűen elkezdtek tudatosabban vásárolni és ha lehet inkább előnyben részesítik a helyi termelők portékáit, ehhez hozzá járul az is hogy lassan de biztosan fogy a kocsmákban értékesített sör mennyisége is ami szintén nem rendkívüli helyzet. Megfelel a világtrendeknek. Szépen lassan mindenhol egyre inkább tért hódit az otthoni fogyasztás. Tavaly az összes Csehországban eladott sör 57%-a áruházakban talált gazdára, szemben mondjuk 2006-al amikor még ugyanez az arány csak 47% volt a vendéglátóhelyek ellenében.

     A cseh sörtermelés viszont harmadik éve folyamatosan nő aminek a motorja természetesen az export aminek a legfőbb haszonélvezői a söripari gigászok akiket a kiviteli többlet gazdagon kompenzál a belső piac minimális csökkenéséért.

     Mik a klasszikusnak számító és majd minden kocsmában/étkezdében megtalálható Csehországban népszerű ételek amiknek az eredete is cseh? Řízek (rántott hús)? Dehogy az Bécsen át érkezett a cseh étlapokra is éppúgy mint itthon. Guláš? Az bizony mint a neve alapján sejthető, a mi hozzájárulásunk a cseh konyha gazdagságához, leginkább a mi pörköltünkhöz hasonló paprikás étel, csak nokedli/tarhonya helyett természetesen knédlivel tálalják. Vepřoknedlozelo (knédlis-káposztás-sertéshús)? Amit rövidítve csak VKZ-nek írnak az étlapokra, annyira meghonosodott, az bizony eredetileg bajor étel, minden magára valamit adó kocsmában lehet Bajorországban enni egy jó Schweinsbraten-t ami az eredeti étel bajor neve. De mindezek mellett megtalálható a fantasztikusan finom, és eredeti cseh találmány is a svíčková!! Mindenképpen megéri egy kicsit bővebben értekezni e remek ételről.

(kép: www.czechspecials.cz)

     Mi is a svíčková? Végeredményben és röviden: ízletes kombinációja az omlós bélszínnek, krémes mártásnak és természetesen a cseh konyha egyik alapkövének számító knédlinek. Az eredeti hagyományos cseh konyha mint minden konyha a világon, nem túl meglepő módon, az adott területen bőséggel és jó minőségben megtermő nyersanyagokra épül. Csehországban a klíma nem nagyon sokban tér el a magyartól, emiatt az alapélelmiszerek nagyon hasonlóak: krumpli, fokhagyma, hagyma, petrezselyem,, zeller, spárga, répa, hüvelyesek, gabonafélék, komló valamint természetesen különböző húsok, sertés, szárnyasok, marha.

     A cseh konyha 2 meghatározó pillére a leves és a mártás. Az utóbbiak kivétel nélkül hússal szervírozva. Ezek a mártások rendszerint meglehetősen sűrűek, meghatározó alapanyagok a tejszín vagy vaj és a liszt. Nem könnyű ételről beszélünk ami nem könnyű munkát végzőknek készül, tessék csak egy pillantást vetni a hazai hagyományos ételekre...

     A svíčková felbukkan az első modern cseh szakácskönyvben amit a 19 századi nemzetébresztő csehországi gasztrobloggernő, Magdalena Dobromila Rettigová adott ki 1826-ban „Otthoni Szakácskönyv” címen. Csehországban ez éppolyan alapmű mint nálunk a Cziffray szakácskönyv. A mű fontosságáról és minőségéről mindent elárul hogy több mint 100 éven keresztül majdnem teljesen változatlan formában adták ki újra és újra. Arról hogy később mit csinált a kommunizmus a korabeli világszínvonalú cseh konyhakultúrával most nem kívánok értekezni. El lehet képzelni... olyan elfajzott és meg nem bocsátható dolgok születtek, mint példának okáért svíčková vagdalt sertéshúsból... Hagyjuk. Mindenki süllyedjen el aki a nemes és méltán jó nevű svíčková-t másból készíti mint marhabélszínből!!

     Magának az ételnévnek az eredete is megér egy misét, hadd térjek ki rá. 2 verzió létezik mindkettőnek számos híve van, én nem vagyok abban a helyzetben hogy ítéletet hirdessek, inkább megosztom mindkettőt. Jó, igazából 3 variáció van, de legelterjedtebb az nettó hülyeség, viszont mindenképpen szóra érdemes lévén sok cseh azt hiszi, hogy a kedvenc ételének a neve onnan ered hogy általában a gyertyák színe is és mártás színe is világos... Ebben annyi valóságtartalom van hogy a gyertya szónak és a bélszínnek csehül valóban van közük egymáshoz svíčka (szvícská – gyertya) versus svíčková (szvícsková – bélszín, illetve a mártásos étel neve). Az egyik elmélet hívei szerint középkori hentes-szlengből lett az ételnév átvéve, mivel a bélszínhús környékén sok zsírféle van amiből akkoriban természetesen gyertyát csináltak emiatt és erről nevezték el az azonos helyről származó nemes húst is. A másik teória szerint középkori céhszabályzat van a háttérben, ami elrendelte a mészárosoknak, hogy az őszi-téli munkarend kezdetekor (amikortól korábban sötétedik de másnap ugyanúgy és ugyanannyi húst akarnak a népek mint tavasszal és nyáron) az esti műszakot ünnepi vacsorával kezdjék, középkorról lévén szó gyertyafény mellett, hisz már sötét volt és pont a marha legfinomabb és egyik legkisebb részét elfogyasztva amit mi ma bélszínnek ismerünk, és épp emiatt nevezték el gyertya melletti sült húsnak (pečené při svíčkách, vagy rövidítve csak svíčková). Mint látszik egy valóban régi cseh ételről van szó, és ennyi nekünk elég is, pláne hogy valóban finom a produktum. 

     Mint ahogy az a tényleg hagyományos és klasszikusnak számító népszerű ételeknél lenni szokott, svíčková-recept is nagyjából annyi létezik ahány szakács készíti. Elég a lecsóra gondolni hogy megértsük a pontos recepthelyzetet. Én önkényesen az egyik kedvenc cseh sztárszakácsom Zdeněk Pohlreich (Zdenyek) receptjét választottam hogy megosszam, egyszerűen azért mert jó:

800 g valódi marha bélszín
50 g szalonna
só
őrölt bors
kávéskanál ecet
1 nagyobb sárgarépa
1 Zeler (kb 200 g)
1 kisebb petrezselyem
1 nagyobb hagyma
200 g vaj
egész bors - kábé 10 golyócska
szegfűbors - 4 golyócska
2 babérlevél
1 citrom leve
200 ml tejszín + kis tej
liszt a sűrítéshez
cukor

     Megmossuk átszúrjuk a húst, a lyukakba beletesszük a vékony szeletekre vágott szalonnát, megsózzuk, megborsozzuk, meghintjük a lereszelt zöldségekkel (amit előzőleg megtisztítottunk és lereszeltünk), a felvágott hagymával, vegyesfűszerrel, meglocsoljuk a citromlével, könnyen lespricceljük az ecettel és leöntjük a felolvasztott vajjal. Az egészet úgy ahogy van legalább fél napra betesszük a hűtőbe állni. Utána a húst egy kis vízzel felöntjük, (kb 2 dl) lassan lágyra pároljuk a sütőben lefedve. A megpuhult húst kivesszük eltávolítjuk a fűszereket.
     A zöldségeket a lével együtt átöntjük egy lábosba és lassan forrásig hevítjük. Ekkor besűrítjük liszttel, hozzáöntjük a tejszínt és felforraljuk, a végén mindent átszűrünk esetleg ha a helyzet úgy kívánja mixerrel eldolgozzuk a mártást hogy egyenletes állagú legyen, ízlés szerint sózzuk borsozzuk, esetleg citromlével vagy ecettel gazdagítjuk, vagy akár édesíthetjük is vagy tehetünk hozzá külön tejszínhabot is a tálaláskor.
A húst felvágjuk ráöntjük az elkészült mártást és azzal együtt felmelegítjük.
A legjobb sima hagyományos lisztes knédlivel és áfonyával esetleg áfonyalekvárral.